Egyetem. Bruh, 
Nem hiányzott.
Megint elkapott a szoksás "csak tengek-lenegek" érzés, Bele a nagyvilágba, csak úgy. Felelősség, feladatok, iratok, bürokrácia, meg ilyenek. Csupa borzalmas, nemhiányzós dolog. Kedvem lenne fogni egy doboz szeget, fűrészt, kalapácsot, aztán kibaktatni a falunktól délnyugatra lévő erdőbe, ácsolnék egy kunyhót és elcsöveznék pár évtizedet. Csak. Papírmunkát. Ne. Kelljen. Intéznem. 
Grazie. 
Szóval a pincemenetről akartam ma írni, meg egy fura családi kórságról. Kezdem az utóbbival. Családunk férfitagjai (felmenőleg és mindkét ágon) veszett gyűjtögetők. A dolog időnként átugrik egy-egy generációt, hogy aztán még erősebben üsse fel a fejét. A dédapámnak akkora pincéje, garázsa és fészere volt, mint az egész lakásuk másfélszer. Csurig "majdmégjóleszvalamire" tárgyakkal. 
Nagyapám ugyan ez a kategória. Neki egy panelházhoz tartozó pincéje, és a telki sufnija van, de a kacatmennyiség így is lehengerlő. Na, ma nagyanyámmal mentünk le a pincébe, kerestünk egy régi vonalas telefont. Megtaláltuk, ami kész csoda. Nem volt sétagalopp, senem ötperc. Ráadásul nem csak a telóval, de jópár kinccsel gazdgabbal jöttünk felszínre. Nagyanyám ugyanis rendmániás és boldogan próbált rámtukmálni mindent, amit csak egy tizedmásodpercnél tovább néztem. Többek között így kaptam egy réz, szecessziós lágytojástartót, egy magasfeszültségű villanyoszlop kerámiaellenállását, több gyógyszeresüvegcsét (üres), ólomkatonákat és egy csomó, mentőöv alakú bronzdekorációs izét. Hogy midnet ne soroljam fel. A rohamsisakot csak azért nem hoztam el, mert tudtam, hogy anya kiakadna. Öhm igen. ha nem lett volna egyértelmű ebből, a gyűjtögetési szenvedély most nem csak generációt, de nemet is ugrott. 
Én vagyok a legfrissebb mókus-jellem.
Ez van
Még jók lesznek valamire.